A kollégák az ember életének nagy részét meghatározzák, hiszen legalább annyit vannak velünk, mint a saját családunk, és ha jó a csapat és a vállalati légkör, a munkahelyi hangulat, akkor segíteni tudjuk nem csak egymás munkáját, hanem bizony egymás életét is, azonban, hogy ha ebben hiba van, akkor szenvedés lesz mindenkinek minden egyes munkában töltött nap. Tudom jól, hiszen volt már mindkét fajta munkahelyem, és megmondom őszintén, hogy én nem is sokáig bírtam rossz munkahelyi hangulatban. Egyszerűen engem annyira frusztrált az a folyamatos feszültség, ami ott uralkodott, hogy menekültem a közegből. Nem, hogy motivált nem voltam, hanem még a figyelmem sem tudtam összpontosítani egyetlen egy feladatra sem. Ennek megfelelően pedig hát a próbaidő letelte előtt én kerestem is magamnak egy új helyet.
De milyen jól tettem, hiszen azon az új helyen is maradtam közel tizenöt évet. Most mentem nyugdíjba, és ez elég nagy érvágás volt számomra, nem csak azért, mert a mindennapi rutin megváltozott és a munka hiányzik az életből, hanem azért is, mert tizenöt éven át minden egyes nap találkoztam olyan emberekkel, akik velem együtt meneteltek végig akár nyolc-tíz éven keresztül, és most hiányoznak a reggelekből és az életből. Az együtt elfogyasztott kávék, ahol nem a kávén volt a hangsúly, hanem a beszélgetésen, ahol egy kicsit mindenki kiönthette a szívét és egy kicsit mindenki meg is nyugodott abban a pillanatban.
Persze azért nem hagytak teljesen egyedül, mert kaptam tőlük egy gyönyörű ajándékot egy vászonkép személyében. Egy levendula vászonkép volt a csomagolás alatt, amit ki tudok tenni arra a bizonyos üres falfelületre, amire talán két éve keresek valami szép képet a nappaliban. Így pedig minden egyes kávézás alkalmával velem maradnak és velem lesznek. Na és azért persze néha be is térnek majd személyesen is, legalább is nagyon remélem.